Egyszer régen, egy bölcs a Gangesz folyóhoz ment a tanítványaival megfürödni… Egy család állt a folyóparton, haragosan kiabáltak egymásra. A bölcs odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte:
– Miért kiabálnak az emberek, amikor mérgesek egymásra?
A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta:
– Azért, mert ilyenkor elveszítik a nyugalmukat.
– Jó, jó! De miért pont kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki ugyanazt, sokkal halkabban is – mondta a bölcs.
A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ. Végül a bölcs elmagyarázta:
– Mikor két ember haragszik egymásra, ha a testük nem is, de a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a lélek nem láthaó, mégis nagy- nagy távolságát. Akik szeretik egymást, halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Gyakran nem is beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, egymás tekintetéből is megértik egymást. Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz. (Indiai tanmese)