Állj! Fáj! Elég!

Színes őszi reggel volt mikor Rám írt, elkezdődött. Végeláthatatlan pixelhalmok, melyek mind végül a nettemetőben végezték.

Sétáltunk, nagyokat. Kéz a kézben, kacagva, mert hisz tudtuk mienk az élet, mindenre képesek vagyunk együtt, egymás mellett, hisz végre, révbe értünk. Már csak a MI számít, fel is rúgtunk minden akkor épp valóságosnak, értékesnek vélt  barátságot, fészket és megteremtettünk egy közös álmot. Minden megvolt benne, pont ahogy azt terveztük kiszolgálva kényelmünket és nagyravágyásunkat. Csak oly mértékben, ahogy azt megérdemeljük. Varázslat, pedig mégsem, mert el is kezdtük álmodni, azaz élni.

Azt nem vettük csupán észre, hogy mindketten egymás mellett, de a saját valóságát teremtette és nem értettük aztán, miért is lesz egyre nagyobb a szakadék egymás között. A hétköznapok rutinná váltak, a kacajokat kínok váltották fel. Kínok, melyek a sóvárgott tökéletes élet összetöredezett darabjaira hullva, mély sebeket ejtettek mindkettőnk erősnek hitt önbecsülésén. Hangos szavak, melyek sértettségből fakadva elhatalmasodtak a cukormázas ígéreteken, felolvasztva azokat. Megkeményedtek, mint mi is ebben a színes nagy katyfaszban, melyet együtt főztünk, rotyogtattunk.

Lefőtt! Sokadjára, de mégis nehéz elfogadni. Harcolnék, de vérzek, meghalni tudok csak, hogy újra éljek. Agyam, mint egy szivacs, szárítja ki az emlékbuborékokat. Menyi idő ez? Nem tudom, de fájdalmas megélnem, pedig nem így akarom. Nem így akartam, nem így akartuk, de az ígéreteket nem tartottuk.

img_6463.JPG